Volt 2009 második nap: a fogad is megmostad, kisfiam?

Felkelni nehéz, de tudom, hogy minél többször kiütnek (megint a pálinka), annál nehezebb lesz felállnom. A törölköző még ringen kívül, nem dobom be, hisz velem van az óriás, és egy anyaszomorító láncfűrész is.

Szerencsére nem kellett még Balboának lenni, hogy második nap frissen bonthassuk az első sört, pláne, hogy az Óriás koncertje kellően üdítő és dinamizmussal telt. Könnyen csúszott a sör és fák is dőltek. Hely is volt bőven, mert ugyan mit várunk fél hatkor. De ezt hozzátéve azért közel 200 embert érdekelt még ilyen korai időpontban is...

A nagyszínpadon egymásután következett a Kaukázus meg a Kispál és a Borz. Talán hiba volt őket így egyszerre lecsengettetni, egyrészt mert nem kevesen azonosítják a Kaukázust Lovasiék utódaként, másrészt pedig az erősen érdeklődő közönségréteg egy és ugyanaz, és lehet bármennyire fiatal és koncentráló valaki, azért ez tömény négy órának számít. Mindemellett élvezhető volt mindkét koncert. A Kaukázus csak kicsit szerelte át a dalok ritmikáját, és úgy énekeltette a slágerdalokat velünk utolsóként hagyva a (valószínű nem véletlenül) a Kispál szövegeiből összeálló darabjukat. Csodálatos módon verbálisan Lovasi ezt nem reagálta le, csak a kezdő számukkal (00:02) ismerték el, hogy hallották és értik is ám!

Aki azt hitte, hogy a Kispál már nem tudja meglepni, az örömmel csalódhatott, hiszen a délután kezdéseként a Csík zenekar játszott a nagyszínpadon Lovasi András vendégszereplésével, most felében ezt visszaadták közel főidőben. Amolyan csujjogatós Kispál-koncert lett, ami az olyan daloknak, mint a Zsákmányállat, az élüket kicsit megette, de új ízt is adott hozzá, valamilyen szinten új népdalaink vannak/lettek aznap este.

Ettől az egész line uptól tökéletesen elütött a Limp Bizkit zárása. Csak úgy villogtak aznap a piros pontok a fejek helyén: hátracsapott sild, pelyhedző szakáll nukí! A Limp Bizkit összeállásából nagyjából az jött le mindenkinek, hogy elfogyott a csencs, és vissza kell menni a balettba ugrálni. De valójában talán inkáb az egyéb projektek sikertelensége az, ami újra összehozta a csapatot. Wes Borland projektje (Black Light Burns) nem lett superhit és Fred Durst rendezői karrierje sem jutott Oszkárig, sőt. Az imdb-n a The Longshots című film kemény 3,3-on áll, és az nem az ötből van. Próbáltam reménykedni, hogy a siker és az együttzenélés öröméért álltak össze, és bejött. Nulla izzadságszag, semmi rutinszerűség, hanem friss, pattogós koncert. Volt, hogy én is hátracsaptam a sildemet, de az enyém barna volt, úgyhogy nem lettünk piros stiftek sokan az esőben.

Ja!
Eső: volt egy háromórás szarráázás Kaukázus és Kispál közben. Melyik volton nincs… És komolyan úgy gondolom, hogy van egy társaság, olyan 10-12 fő, akik csak azért járnak fesztiválokra, hogy az esős napokon sárban fürödhessenek kétezer ember előtt, mindenhol ugyanazokat az arcokat látom nyakig a sárban.

Szóval a Bizkit-koncerttel egyetlen gond volt: a hetvenperces hosszúság. De megkaptuk a legtöbb slágert: Nookie, My Way, My Generation, Eat You Alive; és lenyomták a külön kedvenceimet is: a Faithet és a Re-arrangedet.

Amiben viszont csalódtunk, az a Ladytron: amikor egy fan csak annyit mond, hogy ez kurva nagy hakni és undorkodó fejjel lelép inni, akkor sok mást már nem is akarok elmondani.

Amúgy is késő volt, lehetett is menni inni meg bulizni. Sajnos második nap is csak a komcsi bétótlaciklónt találtuk meg, de nem bírtam, és aznap már muszáj volt közölnöm vele, hogy Edda után Bikini: az nem csak közhelyes, hanem az egy fos. Nem örült neki. A buli is mérsékelt volt.

De hatig csak kihúztuk, jó pár sárdöngölővel együtt.